Új világrend

Interjú Michel Francóval

Az Új világrend a korábbi rendezéseidhez képest eltérő filmnyelvet és stílust képvisel. Grandiózusabbnak érződik, népesebb szereposztással, különleges effektekkel, nagyobb léptékű történettel. Hogyan birkóztál meg azzal a kihívással, hogy ezúttal egy másfajta esztétika és történetmesélés mentén készítesz filmet?

Az Új világrend arra kényszerített, hogy másképp kezdjek el gondolkodni a filmkészítésről. Ez a kihívás abból a szükségből fakadt, hogy felfedezzem, min megy keresztül Mexikó a “teljes keresztmetszetet” tekintve. Erre nem lettem volna képes egy a korábbi munkáimhoz hasonló intim filmmel. Az Új világrendben nyolc főszereplő van, mindegyikük saját nézőponttal rendelkezik. Ez a váltás hatással volt a munkamódszeremre is. Sokkal szorosabb együttműködésre volt szükség köztem és az operatőr, illetve a díszlettervező között. A legtöbb esetben úgy érzem, hogy rendezőként én irányítok. Ezúttal azonban ezt el kellett engednem, és muszáj volt kimozdulnom a komfortzónámból. Bíznom kellett a különleges effektekért felelős csapatban, hogy minden úgy fog majd kinézni a végén, ahogyan eredetileg elképzeltem és teret kellett hagynom az operatőrnek, hogy a kézikamerával kibontakozhasson. A korábbi filmjeimnél mindig pontosan tudtam, hogyan szeretnék felvenni egy adott jelenetet, az Új világrend esetén azonban nem láthattam előre, mi hogyan fog alakulni, mivel rengeteg változó elem volt a képletben. Nem tudtam például, hogyan fogjuk megoldani a tömegjeleneteket, így sokszor át kellett írnom a forgatókönyvet. A költségvetésünk nem engedhette meg, hogy sokat hibázzunk, miközben összesen 3000 statisztával dolgoztunk. Ráadásul ilyet még sosem csináltam, így nemcsak abban nem volt tapasztalatom, hogyan kezeljek nagy embertömegeket, de abban sem, hogyan hozhatom ki a maximumot az így kialakult káoszból. Ez a munkamódszer tehát új volt számomra, ám egyben nagyon izgalmas is. Talán meg kellett csinálnom öt filmet ahhoz, hogy felkészülhessek egy ilyen munkára.

A gazdasági egyenlőtlenség hangsúlyos témává vált a közbeszédben és a tudományos diskurzusban is a 2009-es pénzügyi válság óta, többek között az Occupy Wall Street Mozgalomnak és Thomas Pikkety Tőke a 21. században című művének is köszönhetően. Miért választottad az egyenlőtlenséget az új filmed alaptémájául?

A társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság sokkal régebb óta az egyik legégetőbb problémánk. Mexikóban nőttem fel, ennek az egyenlőtlenségnek a megértése és elfogadása volt számomra az egyik legnehezebb feladat. A társadalmi igazságtalanság vitathatatlan tény, mégsem kezdenek vele semmit azok, akik hatalmon vannak. Mexikó lakosságának több mint fele – 64 millió ember – él szegénységben, sokan közülük az alapvető szükségletekhez sem férnek hozzá: tiszta vízhez, élelemhez, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz. Ezzel szemben a társadalom egy csekély százaléka vagyonos és ők rendelkeznek az erőforrások felett. Ez a jelenség már gyerekként is aggasztott. Mexikóban a felsőosztály egy buborékban él és nem vesz tudomást a tőlük tizenöt percnyi távolságra lévő nyomorról. Nem állítom, hogy ez a jelenség csak Mexikóra jellemző, de a mi országunkban drámaibb és látványosabb a megosztottság, mint más fejlett országokban. Mindez azt mutatja meg, hogy mennyire önző lény az ember és egyértelmű, hogy a feszültség egyszer be fog robbanni, ha semmit sem teszünk ellene. Nem hibáztathatod az embereket azért, mert tisztes életszínvonalat akarnak fenntartani. Nem mondhatod a kizsákmányoltaknak és a társadalom peremén élőknek, hogy legyenek türelemmel, mert már a hasonló körülmények közt tengődő felmenőiket is ugyanezzel hitegették.

Az etnikai alapon megosztott társadalom problémája is látványosan megjelenik a filmben. Egy fehér/kaukázusi uralkodóosztály kerül összetűzésbe egy főképp helyi őslakosok leszármazottaiból álló elnyomott réteggel, akik faji és gazdasági szempontból is kirekesztettek voltak évszázadokon át. Látsz valamiféle párhuzamot a film fő konfliktusa és a Black Lives Matter mozgalom között?

Igen, egyértelműen. Mexikó épp annyira szegregált, mint az Egyesült Államok, történelmi távlatokból szemlélve az épp hatalmon lévők próbálták fenntartani ezt az állapotot mindkét országban. Közvetlen kapcsolat van a társadalom struktúrájából fakadó rasszizmus és a gazdasági egyenlőtlenségek között. A mexikói médiában mindig jobb, ha a lehető legkevésbé vagy “etnikai”, hogy sikeres legyél. Ez a gondolkodás rengeteg embert zár ki. Attól tartok, ha túl sokáig hagyjuk figyelmen kívül és fojtjuk el ezeket az igazságtalanságokat, a változást minden kétséget kizáróan az erőszak fogja elhozni. Ha nincs valamiféle szelep, azaz nincsenek békés tüntetések a változásért, mint amilyeneket a BLM szervezett, az ország könnyen tűzfészekké válhat. Egy ponton be fog robbanni a feszültség. És minél nagyobb a tüntető tömeg, annál nagyobb az esélye annak, hogy erőszak lesz a vége. Ennek ellenére optimistának kell lennünk. Az Új világrend-ben ábrázolt disztópia mögött párbeszéd-kezdeményező szándék húzódik meg. Nem állítom, hogy a filmek képesek megváltoztatni a társadalom rendszerét, de fontos eszközei lehetnek a diskurzusnak. Szerencsés vagyok, hogy a korábbi filmjeim sikeresek voltak a mexikói mozikban. Remélem, az Új világrend-re is sokan váltanak majd jegyet.

Az Új világrend egy disztópikus történet a hatalmi viszonyok mögött húzódó rejtett struktúrákról. Sok dolog a filmben nem éppen az, aminek látszik. Mi áll a nézőt elbizonytalanító művészi döntéseid mögött?

Szerintem nem lett volna érdekes, ha a kezdetektől fogva egyértelmű, ki a jó és ki a rossz, ahogyan az sem működne, ha konkrét értelmezési megoldásokat kényszerítenénk a nézőre. Ez van, ha az ember Mexikóban él – sosem tudhatja, mit higgyen. Az emberek arra használják az információt, hogy manipuláljanak és szétválasszanak, saját önös céljaikra használják mások szenvedéseit. Általánosságban ez a legtöbb országra jellemző, de a helyzet Mexikóban egészen radikális. Vegyük mondjuk Felipét, a biztonsági őrt, aki fesztelenül és rutinszerűen lelő egy vendéget a filmbéli esküvőn, mikor megérkeznek a tüntetők. Vajon egy hozzá hasonló ember tényleg megvédené azokat, akiket szolgál, ha szorul a hurok? Ha azt hiszed, megveheted a biztonságot, rá fogsz jönni, hogy a bérelt fegyverek ellened fognak fordulni az első adandó alkalommal.

Volt konkrét irodalmi vagy filmes előkép a fejedben, amikor saját disztópián kezdtél gondolkodni? Általánosságban hogyan viszonyul az Új világrend a társadalmi disztópiák műfajához és más zsánerfilmekhez?

14 vagy 15 éves voltam, amikor először láttam a Mechanikus narancsot és nagy hatást gyakorolt rám. Kubrick nagyon jól meg tudta mutatni a közeli jövőt úgy, hogy közben távol maradt a sci-fi-től. Ez a szándék munkált bennem is az Új világrend készítésekor. Hiszek abban, hogy az üzenet hatékonyabban eljut a szélesebb közönséghez akkor, ha egy ismerős keretrendszeren belül dolgozunk – ez magában foglalhat műfaji elemeket is. Az a világ és társadalom, amit megmutatok, nem áll távol a valóságtól, de azért mégis elég nagy a távolság ahhoz, hogy a közönség összevethesse, ütköztethesse a filmben látottakat a mindennapi tapasztalatokkal. Szintén nagy hatással volt rám Bergman Szégyen című filmje, miközben az Új világrenden dolgoztam. Bergman a háborús filmek klasszikus toposzait használta, de valójában a társadalmi összeomlásra adott egyéni reakciók érdekelték, a szégyen és az önutálat, amit a karakterek akkor éreznek, mikor szembesülniük kell a döntéseikkel. Az algíri csata pedig a kvázi-dokumentarista stílusa miatt volt fontos ihletforrás. Pontecorvo az algír függetlenségi háború után mindössze néhány évvel készítette azt a filmet, és miközben egy thrillerként működő fikciós történetet mesél el, mégis érződik mögötte a valóság. Costa-Gavras filmjei, illetve Michael Haneke Farkasok ideje című műve szintén hatással voltak rám. Ám ezek a filmek nem abban az értelemben voltak modellek, hogy szerettem volna lemásolni őket. Inkább a saját hangomat próbáltam használni.

A filmben az erőszak magától értetődő természetességgel és hétköznapisággal robban be. A társadalom gyorsan kisodródik a normális kerékvágásból egy megállíthatatlannak tűnő folyamat során. Ez egy kifejezetten pesszimista premissza. Mit gondolsz, mit kellene tennünk ahhoz, hogy ez a következmény elkerülhető legyen?

A lázadásoknak mindig van egyfajta furcsa dinamikája: amint az egyének elhatározzák, hogy csatlakoznak az ellenálláshoz, elvesztik egyéni mivoltukat és csoportként kezdenek működni. Az Új világrend-ben a tüntetők nem forradalmárok, mivel nincs okuk a lázadásra. Nem tudjuk, merre tartanak, csak azt, hogy a jelen számukra elviselhetetlen. Gyakran megfigyelhetünk hasonló tendenciákat más tüntetéshullámok esetében. A Franciaországban élő operatőröm, Yves Cape mutatott rá a sárgamellényes tüntetésekkel kapcsolatos párhuzamra. A sárgamellényes mozgalomban az a legérdekesebb, hogy a tagjai között vannak jobb-és baloldaliak, fiatalok és idősek. Senki nem tudja, miért harcolnak ezek az emberek egymással vállvetve, de az közös bennük, hogy mindannyian elégedetlenek azzal, ahogy a dolgok állnak. Ez nem ideológia, ez egy érzés. Ha mindehhez katonai erőszak társul, ez az érzés illékonnyá válik. Sosem volt jó ötlet hatalmat adni a hadseregnek, ha valakik, mi, latin-amerikaiak ezt nagyon jól tudjuk. Mexikóban már nemcsak a katonai, de a gazdasági hatalom is a hadsereg kezében összpontosul, ami nagyon aggasztó, hiszen egy tökéletes forgatókönyv a polgárháborúhoz. Ennek ellenére nem gondolom, hogy túlzottan pesszimista lennék. Visszatérve a sárgamellényesekhez, láthattuk, hogy a politikusok legalább megértették, hogy tenniük kell valamit, még akkor is, ha az, amit tesznek, nem éppen az, amire mindenki vágyik. A BLM mozgalom legitim céljaival pedig azzal párhuzamosan kezdenek egyre többen azonosulni, minél inkább elharapódzik a rendőri erőszak. Az ilyen mozgalmak leginkább arról szólnak, hogy a tudatosságot erősítsék. Mindig habozok, ha politikáról kell beszélnem, mivel nem tudok tökéletes megoldással szolgálni. Ez nem az én dolgom. Sosem mennék el például egy TV-műsorba, hogy politikáról beszélgessek. Persze, van véleményem, de mindazt, amit el tudok mondani, elmondom a filmjeimen keresztül. Azt hiszem, így lehetek leginkább hasznos.

Az Új világrend a mexikói újfilm egy újabb erős darabja, mely irányzatba a korábbi alkotásaid is beletartoznak. Mit gondolsz, miért jön mostanság olyan sok érdekes történet Mexikóból?

Az én pozícióm különleges, mivel én a kritikusok szerint “művész” filmeket készítek, a filmjeim mégis szélesebb közönséghez is el szoktak jutni. A Lucia után-ra például egymillióan váltottak jegyet Mexikóban. Reményeim szerint a “mainstream” és a “minőségi” között van átjárhatóság. Azokat a rendezőket csodálom leginkább, akik úgy érnek el óriási közönséget, hogy közben hűek tudnak maradni a művészi víziójukhoz. Ez nem egyszerű, de megvalósítható vállalás. Nem feltétlen versengek a népszerűségért, de arra mindig törekszem, hogy felkeltsem a nézők érdeklődését. Nagyon tisztelem a közönségem, de nem változtatok azon, amit érzek csak azért, hogy kiszolgáljam az elvárásokat. Azt hiszem, a néző értékeli, ha komolyan veszik. Bár az Új világrend Mexikóban játszódik, nem szigorúan helyi történetről van szó – csak nézd meg, mi történik Chilében, Hongkongban, Libanonban és sok más országban. Nem vagyok elkötelezett egyik ideológia mellett sem, a témám inkább univerzális. Remélem, más országokban is élvezni és értékelni fogják a filmet.