Egyetértesz azzal, hogy ez a film, akárcsak az előző két rendezésed, a te generációdról, a nemzedéked elkeseredettségéről szól Irán jelenlegi állapotát illetően?
Ez a film egy állapot végét mutatja meg, ami ellen az én generációm továbbra is harcol. A perzsa naptár szerint az évszázad utolsó évében forgattuk a Tűréshatárt. Azt gondoltam, hogy van kiút ebből a végzetes zsákutcából. Aztán úgy láttuk, hogy a változás jelei kezdtek mutatkozni az iráni társadallomban, mert egyszerűen ebben a formában ezt már nem lehet folytatni.
Mennyiben különbözik a Tűréshatár a korábbi filmjeidtől?
A különbség leginkább a képek és a film által közölt igazság szabatosságában rejlik. A korábbi rendezéseimben sokkal óvatosabb voltam amiatt, hogy be fogják-e tiltani a filmeket. Ez most egyáltalán nem érdekelt, így minden nyersen őszinte és őrült dolgot beletettem a filmbe, mintha már nem lenne vesztenivalóm.
Tavaly letartóztattak Teheránban a tüntetések ideje alatt. A filmjeid fenyegetést jelentenek a rendszer számára? Mi az, amit a hatalom képviselői nem szeretnek bennük?
Igazából egy héttel a tüntetések előtt tartóztattak le, és természetesen nem az első alkalommal. Pont akkor, amikor teljes mértékben csalódtam abban, hogy az emberek nem csinálnak semmit, hirtelen, szinte a semmiből kitört egy felkelés. A rendszer nem kedveli, ha a radikális és szabad mai generációk valódi arcát mutatjuk meg a világnak. Az elmúlt évek arról szóltak, hogy egy teljesen hamis, megkonstruált képet fessenek az iráni társadalomról a külvilág számára, a Mahsa Amini halálát követő felkelés folyamán viszont hirtelen mindenki megláthatta Irán valódi arcát.
Mit gondolsz a kortárs iráni filmművészetről? Mi a véleményed a kortársaid tevékenységéről és te milyen pozíciót foglalsz el ebben a rendszerben? “Underground” filmesként határozod meg magad?
A mai iráni filmek 90%-át a rendszer finanszírozza. Nagyon ritkán vállalja valaki a kockázatot, hogy elmondja az igazat. Ez veszélyes is, akár örökre eltüntethetnek. A legutóbbi tüntetéshullám után sokan, főleg a fiatalabb korosztályokból az underground felé fordultak. Ennek a hullámnak a túlélése szorosan összefügg a nemzetközi közösségekkel és a fesztiválokkal. Igen, nemcsak hogy underground filmes vagyok, de egy rendszeren kívül álló civil társadalmi hálózat tagja is.
Mit kockáztatsz egy olyan filmmel, mint a Tűréshatár? Börtönbe is kerülhetsz miatta?
Amikor forgattunk, folyton az járt a fejünkben, hogy bármelyik pillanatban letartóztathatnak. Igazából úgy dolgoztunk, mint egy csapat kém egy titkos küldetésen, veszélyektől övezve, nyomás alatt. A film premierje környékén a szereplők és a stáb nagyrésze elmenekült Iránból. Hogy mi van velem? Jelenleg bujkálok és nem tudom, mi fog történni. Persze, simán előfordulhat, hogy letartóztatnak.
Hogyan tudtátok leforgatni ezt a filmet, amit nem hagyott jóvá az iráni adminisztráció? Hogyan befolyásolta a rejtőzködő munkamódszer a forgatást? Hogy érzed, hozzáadott a végeredményhez az az érzés, hogy végig tilosban jártatok?
Minden jelenethez volt egy külön tervünk. Néha rejtett kamerát használtunk, máskor hamis engedélyeket lobogtattunk vagy épp lefizettük a hatóságokat. A legnagyobb kihívást a helyszínek és a találkozási helyek jelentették, ezeknél is különféle stratégiákat dolgoztunk ki. A Tűréshatár egy városi film, viszont a város egy olyan hely, ahol mindent és mindenkit figyelnek. Az ebből adódó feszültség csak tovább motiválta a csapatunkat. Rendezőként előnyt tudtam kovácsolni ebből a lázas izgalomból. Valójában ez a konfrontatív állapot lett a fő hajtóereje annak, hogy ez a film egyáltalán elkészült. A forgatás csodálatos időszaka volt az életemnek.
Zenei és építészi képzettséged is van. Miért fontosak ezek a területek, amikor egy új filmen dolgozol?
A zene a legfőbb szenvedélyem. Napi nyolc órában zenét hallgatok, ez az, ami rávesz arra, hogy egyáltalán elkezdjek dolgozni. A forgatás során megmutattam pár filmzenét a csapatnak és elképzeltem, ahogy a közönség is hallgatja ezeket. Végül a film végső ritmusát is a zene segítségével találtam meg. Az építészetet illetően a szakmához szükséges precizitás és a struktúrák szépsége inspirál.
A film tíz epizódból, vagy ha úgy tetszik, fejezetből áll. Miért hoztad ezt a döntést?
A rengeteg nehezítő körülmény és korlátozás miatt sokáig kellett forgatnunk. A csapat magját négy ember alkotta: az operatőr, a hangfelvevő, a főszereplő Amir és én. Olyan érzés volt, mintha ezzel a kis csapattal minden epizód esetén egy külön rövidfilm forgatásába csöppennénk. Minden fejezetnek megvoltak a maga eszközigényei, eltérő helyszínek, színészek…
A stáb véges erőforrásai és a finanszírozás miatt nem lehetett megoldani, hogy mindent sorrendben vegyünk fel. Lépésről lépésre haladtunk, az épp elkészült anyagot megvágtam, majd kerestem valami munkát, hogy pénzt szerezzek a következő lépéshez. A film struktúráját, sőt, magát a sztorit is a szűkös mozgásterünkhöz igazítottam. Talán ez lehet a definíciója az “alternatív filmnek.”
A film úgy ábrázolja Teheránt, ahogyan moziban nagyon ritkán látjuk. Milyen aspektusait szeretted volna megmutatni a városnak?
Egy underground Teheránt akartunk ábrázolni, ami vad, fáradt és beteg.
Mit gondolsz, lehet a Tűréshatárt dokumentumfilmként nézni, vagy legalábbis egyetértesz azzal, hogy ez egy dokumentarista film?
Igen, úgy döntöttem, hogy amatőr színészekkel fogok dolgozni, sőt, olyanokkal is, akiket nem is feltétlenül a színészet, sokkal inkább a rendszerrel szembeni ellenállás érdekel. A színészeknek általában a pályájukkal kapcsolatos motivációik vannak, azok, akiket én választottam, sokkal nagyobb célokat kergetnek. Emiatt is követtem a dokumentumfilmezés protokollját, amit a szürreális atmoszférával ötvöztem egyfajta mágikus realizmus elérésének érdekében, valamiféle mélyebb jelentést kutatva.
Hogyan ötvözted a mai Teherán társadalmi portréját a szürrealista esztétikával és azokkal a helyzetekkel, amiket ábrázolsz? Az egyensúly megtalálása okozott számodra kihívást?
Ez valóban óriási kihívás volt, a két végletet kellett valahogy összefésülni, forma és tartalom a lehető legtávolabb álltak egymástól. Az egyik véglettől, a dokumentarizmustól próbáltam eljutni a másikig, a szürrealizmusig úgy, hogy furcsa, de valós elemeket kerestem. Ezt az elvet követtem a helyszínkeresésnél, az atmoszférateremtésnél és a rendezésnél is. A másik óriási kihívás a sound design volt, hiszen egy ilyen filmnél minden apró alkotóelem számít.
Amir úgy viselkedik, mint egy modern próféta, aki bajba jutott lelkeket gyógyít. Van bármiféle párhuzam közte és az olyan vallási alakok között, mint Jézus, Mohamed, Ábrahám vagy Mózes?
Próbáltam archetípusokból felépíteni a figurát. Ha belegondolsz, manapság valójában két archetípus harcát látjuk: az idősebb generációk és prófétáik vannak az egyik oldalon, velük szemben pedig az új nemzedék, akik próbálják maguk mögött hagyni a prófétákat, felszabadulni.
Úgy gondolom, hogy ez az új generáció a fájdalmak és a korlátozások elől menekül a drogokhoz. Valójában a drogfüggőség egyfajta városi nyugtatóvá vált. Ilyen szempontból pedig a díler egy orvos, vagy épp próféta, aki embereket gyógyít maga körül.
Mit jelképez a droghasználat a történetben? Miért tépnek be mindig a szereplők?
Két szerepe is van, forma és tartalom szempontjából. Egyfelől, a drogfogyasztás által beléphetünk egy szürreális világba. A tartalom szintjén pedig ott van egy modern szent, aki szerekkel “eteti” a várost, mint azok a régi próféták, akik az éjszaka közepén ételt vittek a szegényeknek.
Miért Amir Poustit választottad ki a főszerepre és milyen volt vele dolgozni?
Igyekszem úgy castingolni, hogy a színész közel legyen a karakterhez. Volt valami különleges Amirban, például a kutyájához fűződő viszonya, amit mindenképp meg szerettem volna mutatni. A forgatás alatt úgy dolgoztam a színészekkel, mint egy GPS: spontán módon mindig elmondtam nekik, hogy mit szeretnék.
Ha már GPS: miért döntöttél úgy, hogy a navigáció hangját használod narrátorként a filmben? Olyan, mintha ez a mesterséges hang valóban beszélgetne Amirral.
Ennek az elnyomott városnak a színfalai mögött lennie kell egy rémisztő diktátornak, vagy valakinek, aki mindent irányít. Számomra a navigáció hangja jelképezi ezt a rejtett hatalmat, ami még azt is el akarja dönteni, hogy balra forduljunk-e vagy jobbra. Sőt, azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Amir gyógyító figurája is a rendszer alkalmazottja, aki védi a várost. Ahogy a film első jelenetében is látjuk, a rezsim alagutakban szórja szét a drogot a dílerek között.
Egyetértesz azzal, hogy a látszólag céltalan bolyongása ellenére Amir az ellenállás lehetőségét találja meg?
Mindannyian az ellenállás lehetőségeit keressük. Én, a filmrendező és Amir a díler nem sokban különbözünk egymástól.
