A filmről

Basquiat és Gerhard Richter festményei több tíz millió dollárért kelnek el aukciókon, Jeff Koons a Rockefeller Centernél felállított gigantikus felfújható balerina szobra vagy Maurizio Cattelan a Guggenheim Múzeumban installált tömör aranyból kiöntött WC-kagylója csak úgy vonzza a látogatókat. Manapság a művészet látványossággá vált, nem szól másról, mint dollárkötegekről és címoldalakon való megjelenésekről. A modern társadalom kevésbé figyel oda a művészet esztétikai és szociális értékeire, mindinkább a nagy brandekre és a bizniszre. Sokan azt gondolják, hogy a kortárs művészet világa a legfelső osztályok játszótere – exkluzív befektetés, ami az átlagember számára elérhetetlen. Sorra nyílnak a minél elitebb művészeti vásárok szerte a világon, ahol a műgyűjtők az aukciók alkalmával kedvükre cserélgetik a becses műtárgyakat, majd raktárcsarnokokban halmozzák fel azokat.

Vajon épp egy művészeti válság kellős közepén tartunk? Lehet-e a művészet értékét dollárban és centben meghatározni? Hogyan lehet a művészet értékét megállapítani és ki dönti el, hogy mi alapján tegyük ezt? Vajon a művészeti piac bénítólag hat a múzeumokra és a látogatókra? És talán, ami a legfontosabb: a felfokozott ütemű fogyasztás hogyan hat a művészekre és alkotásaikra?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ a film, miközben próbál eloszlatni néhány gyakori tévhitet a művészet világával kapcsolatban és mindezt dinamikus és szórakoztató módon teszi. A film páratlan betekintést nyújt a kortárs képzőművészet rejtett világába, ahol semmi nem az, aminek látszik. A művészekkel, műkereskedőkkel, műgyűjtőkkel és árverésvezetőkkel készített interjúk láttán érthetővé válik, hogy hogyan működik a művészeti piac és hogy milyen nehézségekkel kell egy művésznek szembenéznie manapság egy olyan világban, ahol a siker villámgyorsan jön, de ugyanolyan hamar el is illan, hiszen még a legnagyobb tiszteletben tartott művészek is küszködnek, hogy megfeleljenek a piac elvárásainak anélkül, hogy művészi szabadságuk ne sérüljön.

A Senki többet egy összetett portré a kapitalista, fogyasztás-orientált jóléti társadalomról, ami saját magát konfrontálja. A film görbe tükröt tart a modern társadalom elé, de kihangsúlyozza a művészet transzcendens mivoltát, amire nekünk embereknek égető szükségünk van ma is.

Rendezői nyilatkozat

Kreatív családban nőttem fel, úgyhogy pontosan tudom, hogy milyen nehéz egy művésznek boldogulnia. Persze nagy jutalommal is járhat, ha valaki a művészetével keresi a kenyerét, de ezzel együtt jár mindenféle rossz is. Minden művésznek megvannak a maga démonjai, van, amelyik kívülről, van amelyik belülről jön; de egy démonnal biztosan mindegyiknek meg kell küzdenie: a pénzzel. Szörnyű az is, amikor nincs és meglepően az is, amikor van. A pénz megmutatja a művész gyengeségeit – ha makacsul üldözöd, akkor elveszítheted a saját utad, ha viszont figyelmen kívül hagyod, akkor könnyen a semmi közepén találhatod magad.

Na és aztán ott van a művészeti piac rejtelmes és zavarba ejtő világa. A piac mindig is egy szeszélyes fenevad volt: tud támogató, mellőző, szerető, visszatartó is lenni; olykor néhány művészt kiemel, csak azért, hogy a következő pillanatban eldobja őket. Az elmúlt években azonban a művészeti piac felkeltette a nyilvánosság figyelmét, hiszen szédítő magasságokba emelkedett. Kortárs alkotásokat száz milliókért adnak el, míg mondjuk egy Leonardo da Vincitől származó festmény 450 millióért kelt el egy 2017-es aukción. A közbeszédben forgó néhány alapműtől eltekintve, a legtöbb művésznek, a legjobbaknak is nehéz megkapaszkodni, legtöbbjük soha nem keres pénzt az alkotásaival. Vajon a pénz korrupttá teszi a művészetet? A pénz egy szükséges rossz? A művészet értéke túl tud-e mutatni a kereskedelem korlátolt világán, vagy ez csupán néhány elveszett idealista téveszméje?

A pénz és művészet közötti kapcsolat mindig is lenyűgözött és a korábbi filmem, a My Architect óta szerettem volna erről egy filmet forgatni. Viszont a „művészet és pénz kapcsolata” elég tág téma, amihez ezerféleképpen lehetett volna hozzányúlni. Hogyan is fussunk neki? Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan producerekkel dolgoztam együtt, akik teljes szabadságot adtak és megengedték, hogy a saját módszereimet alkalmazzam.

Az elmúlt évtizedben kezdetét vette Odüsszeuszéhoz hasonló bolyongásunk a művészet világában. A film organikusan fejlődött; a művészeti világ minden területén találtunk ikonikus képviselőket és eltérő pályájú művészeket is meg tudtunk szólaltatni. Ez a film nem az interjúkból építkezik, hanem azokból a találkozásokból, amelyek révén kiderült számomra, hogy ez a világ még inkább ellentmondásos, mint ahogy azt az elején képzeltem. Összességében azt gondolom, hogy a művészeti világ elkerülhetetlenül egy görbe tükröt tart a társadalom elé és felkínálja, hogy elgondolkodjunk és megkérdőjelezzük merre is tartunk egyénileg és társadalmi szinten is.

Ha egy dolgot kellene kiemelnem a filmből, akkor az az lenne, hogy nyitott szemmel járjunk és a művészetet a saját fogalmaink szerint próbáljuk meg értelmezni. A filmben szereplő emberek tanítottak meg erre, mindegyik a maga sajátos módján, amiért nagyon hálás vagyok. Azt is megtanították – ha nem is szándékosan -, hogy bármit is diktáljon a piac, az ár és érték között hajszálvékony a kapcsolat. Az idealista és romantikus énem legbelül azt reméli, hogy van valami a művészetben, ami túlmutat a pénzen és a nyerészkedésen és amikor utóbbiak kevésbé érvényesülnek, a művészet valójában egyfajta felvilágosodás felé halad. A legtöbb művész nagy árat fizet azért, hogy művész lehessen, és olyan dolgokat is képesek megvalósítani, amire mi, átlagemberek azt gondolnánk, hogy lehetetlen.