A korábbi filmjeid Galiciában játszódnak, ahonnan te is származol. A Samsarát viszont Laoszban és Tanzániában forgattátok. Ez a változás mennyiben alakította át az alkotói megközelítésedet és mi vezetett ehhez a döntéshez?
Valóban, a Samsara sok szempontból eltér a korábbi munkáimtól, de ez teljesen tudatos volt. Szerettem volna változtatni a munkamódszeremen, a gondolkodásmódomon. Ezúttal más kultúrákat vittem filmre, kívülállóként. Csak kívülről tudom őket figyelni, ám ezek olyan kultúrák, melyek nagyban eltérnek a domináns nyugati világrendtől. Fontosnak tartottam ezt a sokszínűséget megmutatni filmen, nem szabad veszni hagyni a különbözőségben rejlő gazdagságot.
Amikor filmet készítek, mindig a mozgókép nyelvét és formáját szeretném felfedezni, ebből indulok ki. A Samsara esetében az első ötletem az volt, hogy egy olyan film szülessen, amit csukott szemmel lehet megnézni. Aztán amikor elolvastam a Tibeti Halottaskönyvet, azt gondoltam, érdekes lenne összekötni ezt a tapasztalást a Bardóban, azaz a köztes létben történő utazással.
Ehhez két helyre és szereplőre volt szükségem, akik között megtörténhet a lélekvándorlás. A reinkarnáció miatt az első helyszínnek egy buddhista országnak kellett lennie, így Laosz mellett döntöttem. Ellátogattam Laosz kulturális fővárosába Luangprabangba, ahol több száz templom van, szóval eleinte fogalmam sem volt, hogyan találok egy olyat, ahol 300 szerzetestanonc is van. Nem sokkal a laoszi forgatás után egy filmes workshopra hívtak meg Tanzániába. Akkor már javában kerestem egy olyan helyet, ami minden tekintetben kulturális kontrasztot jelent Laosszal: ahol a táj, a hitvilág, de még az emberek attitűdje is eltérő. Tehát a véletlennek, vagyis a workshop-meghívásnak köszönhető, hogy rátaláltam Zanzibárra, ezzel pedig a film útjára.
Nyugati filmesként kényes ügy a tiedtől eltérő kultúrákat ábrázolni. Óvatos voltál, amikor ezekhez a közösségekhez és a hagyományaikhoz közelítettél? Változtatott ez bármit az alkotási folyamatban?
Nagyon odafigyeltem erre. Ilyen szempontból előnyös, hogy ez egy alacsony költségvetésű produkció, így csak néhányan voltunk jelen a forgatáson. Mindössze négyen utaztunk Spanyolországból: az operatőr, a hangmérnök, a producer és én. A stáb többi tagja, például a hang- és kameraasszisztensek helyiek voltak, ahogyan voltak helybéli producereink is. Rengetegszer átnéztük együtt a forgatókönyvet, a színészekkel pedig a párbeszédeket, hogy meggyőződjünk arról, nincsenek helytelen és pontatlan elemek a szkriptben. Amennyire csak lehetett, próbáltuk kizárni a saját kulturális nézőpontunkat. Ráadásul Laosz egy egypártrendszerű kommunista ország, tehát nem volt egyszerű elfogadtatni a forgatókönyvet az ottani döntéshozókkal. A forgatáson mindig jelen kellett lennie egy embernek a kormányból.
Ha egészében nézzük, a Samsara olyan, mint egy dokumentumfilm. Megfigyelői pozícióban voltunk, miközben szerettük volna megmutatni a kontrasztot a mi nyugati kultúránk és ezek között a helyek között. Inkább befogadtuk a valóságot, semhogy alakítottuk volna. És ebben a valóságban próbáltunk egyfajta „mikro-fikciót” létrehozni, hogy létrejöhessen egy laza szövésű narratíva.
Egy korábbi interjúban említetted a freudi óceáni érzést, azaz az „egynek lenni a külvilág egészével” érzetét. Mennyiben határozta meg ez a jelenség a munkásságod és látod-e a nyomát a Samsarában?
Azt gondolom, hogy az óceáni érzés a filmjeim koncepciójának az alapját képezi. Azt szeretném átadni a közönségnek, hogy mindannyian ugyanannak az egésznek a részei vagyunk. Ez a szándék jelen van sok mitológiában és vallásban a muszlim világtól a katolicizmusig és természetesen a Bardó is erről szól. A Tibeti Halottaskönyv egyik legfontosabb útmutatása, hogy minden fényt és hangot a sajátodként ismerj fel. Ebben a filmben ezt próbáljuk elmélyíteni, miközben két különböző kultúrát kötünk össze a lélekvándorlás által. Ebben az értelemben ez a film egy kísérlet az összetartozás érzésének erősítésére, és szerintem ez egy remek dolog.
Általánosságban úgy vélem, hogy mindig az érdekel bennünket, amit nem értünk. Minden kultúra és vallás az ismeretlenre próbál válaszokat adni a mítoszokkal és hiedelmekkel. Az egyik ilyen kérdés, hogy mi van az élet után. Ezek a hiedelmek a haláltól való szorongásunkat próbálják enyhíteni, amiben mindannyian osztozunk. A Samsaránál az erre a kérdésre a buddhizmus által adható válaszra akartam koncentrálni. A Tibeti Halottaskönyvet valakinek fel kell olvasnia neked a halálod előtt, ez a buddhisták nagyon komplex világlátásának fontos része. A könyv azt mondja: ez fog történni veled, nincs ismeretlen, ne félj, ez mind belőled fakad.
És ezzel el is jutottunk a freudi óceáni érzéshez.
A film közepének kulcsjelenete színtiszta mozgóképes alámerülés, olyannyira, hogy arra kéred a nézőt, csukja le a szemét. Mi inspirálta ezt a döntésed?
Ismertem korábbról néhány fénnyel kapcsolatos kísérletet, például William S. Borroughs Álomgépét. Aztán egyszer Madridban részt vettem Francisco Lopez spanyol zörejművész egyik előadásán, amit csukott szemmel kellett végighallgatni. A másik fontos hatás egy fényművésztől, James Turrelltől jön. Los Angelesben láttam a Light Breathing című munkáját, ami úgy működik, mint egy végtelen tér, amiben megtapasztalhatod a fényt és a színek változását. A fény intenzitása váltakozik, így olyan érzés, mintha a fény lélegezne, te pedig belélegeznéd.
Csodálatosnak tartottam ezt az ötletet, szerettem volna felfedezni a mozgókép eszköztárának segítségével. Arra gondoltam, jól működne az a kontraszt, ha elhelyeznénk egy ilyen erősen kísérleti, érzéki szekvenciát egy narratív dokumentumfilmben. Ez egy olyan ötlet, ami miatt érdemes új filmet csinálni, hogy együtt utazzunk egy lélekkel két test között.
Mit gondolsz, érdemes a Samsarát nagyobb közönséggel együtt megnézni?
Kíváncsi vagyok, milyen hatást vált majd ki a film. Tetszik az ötlet, hogy a mozit egy kollektív meditációs élménnyé alakítsuk negyedórára. Egyfelől ez nagyon intim, a saját tested rezdüléseit figyeled, közben viszont ott van még 500 ember ugyanebben a helyzetben. Azt hiszem, ez elég erős élmény tud lenni.
