A kulcskérdés nyilván az, hogy miért éppen ezt a történetet választottuk Isabel Peñaval? Mit is akartunk ezzel mondani?
Dióhéjban azért választottuk ezt a történetet, mert a saját felháborodásunknak akartunk hangot adni. Azok a valós események inspirálták a forgatókönyvet, ami kb. 2007 óta zajlott a spanyol közéletben, amiről még mindig csak nagyon keveset tudunk.
A politikai korrupció, ám főleg a korrupciós visszaélések elleni intézkedések hiánya az, ami erős indulatokat váltott ki belőlünk, majd az idő múlásával egyre elfogadóbban konstatáltunk egy-egy újabb csalás ügyét. Forgatókönyvíróként a körülöttünk zajló események inspirálnak minket leginkább. Nem kell új történeket kitalálnunk, hiszen annyi mindent lehet meríteni a való világ történéseiből. Elég fellapozni egy napilapot vagy elcsípni egy beszélgetést a metrón, és remek alapanyagunk van egy filmhez.
Az emberek kifürkészhetetlenek. Nemcsak az emberek, de a gonosztetteik még inkább. Az egyre inkább szaporodó korrupciós ügyek mind ugyanazokhoz a kérdésekhez vezettek bennünket: kik ezek az figurák? Mi járhat a fejükben lefekvés előtt? Képesek arra, hogy napközben gaztetteket kövessenek el, majd az estét szerető családjuk körében töltsék, mint a normális emberek? Lehetséges ez? Éreznek megbánást? Vakon hozzák meg a döntéseiket, vagy valójában csak nevetnek rajtunk?
Ezek a kérdések mozgatták a filmet. Csakúgy mint a korábbi filmünk – a Que Dios nos Perdone – esetében, most is egy thrillert akartunk csinálni, melynek narratívája tele van feszültséggel, ami behúzza a nézőt, de egyúttal feltárja a karakterekben feszülő dilemmákat is. A korábbi filmnél a fő téma az erőszak, ennél a korrupció volt, de nemcsak a politikai korrupció, hanem annak az egyénre gyakorolt hatása is. Milyen az, amikor a hazugság elfogadott normává válik egy társadalomban?
Senki nem csinált filmet még a spanyolroszági aktuális politikai helyzetről, így hát tapasztalatok híján vágtunk bele.
Már az elején tudtuk, hogy a filmet egy korrupt politikus szemszögéből akarjuk elmesélni, a tolvaj, az antihős, magyarul az ellenség, ’a rossz’ oldaláról.
Tisztában voltunk azzal, hogy ez nagy kihívás lesz, de úgy gondoltuk, hogy ettől sokkal érdekesebb lesz a történet és ami a legfontosabb: a korábban feltett kérdéseinket is megválaszolja.
Azt akartuk, hogy a néző végigkísérje útján a korrupt politikust. Ahelyett, hogy egy ügyészt vagy újságírót követnénk, aki az igazságot hajhássza, inkább egy olyan embert kísérünk, aki évek óta csalja el az adófizetők pénzét és végre lelepleződik. És miután ez megtörtént, ahelyett, hogy elismerné a bűneit, minden erejével azért küzd, hogy megússza a büntetését és ne kerüljön börtönbe.
Az előző filmünkben nem akartuk azt az üzenetet közvetíteni, hogy ’az erőszak rossz és veszélyes’ (ez túl egyértelmű lett volna), inkább azt akartuk megérteni, hogy egyes személyek miért folyamodnak erőszakhoz. Ebből a nézőpontból közelítettünk A rendszer felé is; nem ítélkezni akarunk, nem azt akarjuk üzenni, hogy lopni bűn, mert ez mindenki számára egyértelmű. Ehelyett inkább azt a kérdést tettük fel, hogy vajon mi veszi rá az embert erre, és ha lebukik, miért nem tud egyszerűen bocsánatot kérni és szembesülni tetteivel, miért folytatja tovább a hazudozást mindaddig, míg érvek nélkül marad.
Ezért gondoltuk azt, hogy a legjobb az lenne, ha a teljes cselekmény a főszereplőről, Manuel López-Vidalról szólna. Az volt a fő irányvonal, hogy minden az ő nézőpontjából fog történni. Semmi olyat nem láthatunk, amit ő nem lát.
