Michelangelo Frammartino: Először 2018-ban fordultam hozzád tanácsért. Épp azzal küzdöttem, hogyan lehet a barlang sötétjét filmen megjeleníteni. Úgy gondoltam, hasznos lehet azzal az emberrel beszélgetni, aki a 20. század jó néhány ikonikus képét alkotta meg. De be kell vallanom, egyáltalán nem gondoltam, hogy hajlandó lennél egy ilyen filmen dolgozni.
Renato Berta: Bőven volt rá okom, hogy igent mondjak. Egyrészt, ki ne szeretne elmenni egy calabriai kis faluba forgatni? Másrészt pedig ezelőtt sosem volt lehetőségem lefilmezni a teljes sötétséget, azt az állapotot, amikor a vászon már nem csak egy egyszerű téglalap.
MF: Te sosem mentél le a barlangba, így leginkább az aggasztott, hogy fogsz tudni kintről irányítani.
RB: Sosem csináltam még ilyet. Előfordult korábbi forgatásokon, hogy egy hatalmas daru vagy épp egy torony tetején álltam a hidegben. Én órákig fent voltam, míg a rendező lent volt. Mindig volt egy kis távolság, de ebben az esetben ezt nem éreztem. Olyan volt, mintha én is a barlangban lettem volna veletek.
MF: Amikor a forgatás elején lent voltam a kamerával, olyan sötét volt, hogy semmit nem láttam a keresőben, úgyhogy a te instrukcióidra hagyatkoztam. Emlékszem, mondtam neked, hogy “semmit sem látok”, erre megnyugtattál, hogy “de én igen!” Igazából te voltál az egyetlen, aki látta, hogy mit veszünk fel.
Renato Berta: Igen, fontos döntés volt, hogy én maradok a felszínen, és te mész le a barlangba. A felszínen idegesen vártuk a pillanatot, amikor végre hallunk vagy látunk valamit abból, ami lent történik. Ez sokszor akár négy órányi várakozást is jelentett.
MF: Sőt, volt, hogy nyolc-kilenc óra is eltelt, mire az első snittet rögzíteni tudtuk odalent.
RB: Nagyon érzelmes pillanatok voltak azok, amikor az optikai kábelt csatlakoztatták a stábtagok és megérkeztek az első képek lentről. Minden tiszteletem annak a csapatnak, aki segített nekünk ezt létrehozni.
MF: A film nem létezne a munkánkat segítő barlangászcsapat nélkül. Hosszú órákat töltöttek 100-400 méter mélyen, folyamatosan eszközöket cipelve… nagyon kimerítő feladat. Óriási súlya volt az optikai kábelnek is, amit több százméteren át húztak és ami hatalmas mennyiségű adatot továbbított a kinti nagyfelbontású monitorra. Ezzel tudtuk valós időben vezérelni a rekeszt is.
RB: Néhány beállításnál legalább nyolc különféle rekeszállást használtunk. Életemben nem csináltam még ilyet.
MF: Emlékszel arra, mikor először kijöttem a barlangból? Nagyon elkeseredtem, úgy éreztem, katasztrófa az egész, te viszont úgy üdvözöltél, hogy “na, ez minőségi anyag!” Nagyon boldog voltál. Számomra te jelentetted a forgatás során azt a visszajelzést, ami térben és időben is teljesen elkülönült az én nézőpontomtól.
RB: Éteri élmény volt látni, ahogy leereszkedsz a mélybe. Te a hidegtől szenvedtél lent, mi pedig a hőségtől szenvedtünk odafent.
MF: Hat hétig dolgoztunk így. Olyan érzés volt, mintha egy köldökzsinór kötne össze engem valakivel, aki érzékeli, mi történik a képeken. Mindig úgy éreztem, mi vagyunk a te “hírvivőid”.
RB: A képi megoldásaink egyébként akkor születtek meg, amikor a filmről beszélgettünk. A kép már magától jött, lényegében csak azért mentünk le, hogy felvegyük azt, amit előtte kitaláltunk.
MF: Heteket dolgoztál azon, hogy például a sisakokon lévő fények megfelelően világítsák be a sötétséget. A fényük által jött létre ez a föld alatti univerzum. Emellett próbáltunk különféle fényeket rendelni a csapatokhoz, annak megfelelően, hogy milyen feladatuk volt a feltárás során.
RB: Gyakorlatilag sisak-castingot csináltunk. Sokat kísérleteztem, mivel a ‘60-as években a barlangászok által használt világítási rendszerek teljes egészében kézzel készültek. Minden barlangásznak különböző, személyre szabott sisakja volt. A fényeket wolfram-izzók és acetilén égők szolgáltatták, utóbbinak nagyon meleg fénye van. LED-ek akkoriban még egyáltalán nem voltak.
MF: Szerencsénkre a díszlettervezőnk, Gilliano Carli maga is barlangász. Úgy viselkedett, mint egy szakember a ‘60-as évekből. Régi bányászsisakokról és II. világháborús motorokról szerezte be a kellékeket.
RB: Végül aztán LED-es izzókat építettünk be ezekbe a kellékekbe, mivel ezek kevesebbet fogyasztanak például a wolfram-égőkhöz képest. Aztán ezeket színeztem különféle szűrőkkel és anyagokkal. A fő gondunk az volt ezekkel a lámpákkal, hogy a hideg és a pára miatt gyorsan lemerültek.
MF: A teljes sötétségben az a legcsodálatosabb, hogy a barlangászok csak azt látják, amit megvilágítanak. Lényegében az ő tekintetük a mi tekintetünkké válik és ezt rögzíti a kamera. A tér egy apró fejmozdulat által képes teljesen átalakulni.
RB: Igen, a megvilágított részek határozzák meg a vásznat magát. Minden, ami ezeken túl van, az üres feketeség. Vannak olyan snittek a filmben, amelyekben lehet látni, hogyan alakul át a vászon.
MF: A nézésirány változása teljesen újraértelmezte az adott beállítást. A sötétség egyfajta határvonalként funkcionált a világ és az azon túli üresség között. Nagyon örültem, hogy téged is érdekelt ez a felfedezés.
RB: Filmes szempontból nézve, ezek a terek folyamatosan megújítják, újraalkotják saját magukat. Emlékszem, egy ponton azt gondoltad, hogy több fény kell ahhoz, hogy megmutassuk, milyen óriási helyek ezek. Szerintem ez hiba lett volna. Ha kiiktattuk volna ezt a sötétséget, akkor elárultuk volna a felfedezők alapelveit.
